6/365 - Fresh start

Utálom a "fresh start" posztokat de komolyan. Hány napig tart ki általában a lelkesedés? Kb Így hatodika környékén már senki nem akar annyira lefogyni vagy annyira új életet kezdeni mint előtte. 

Apropó vízkereszt. Igen, ma van, ezt még akkor sem árt tudni, ha éppen nem vagy mélyen vallásos, tök boldog lennék ha az emberek tisztában lennének a dátumokkal, mint például, hogy dec. 24 nem karácsony, halottak napja meg november 2-án van, elseje mindenszentek. Nálunk tegnap ért véget a karácsony. Egyre kevésbé szeretem ezt az időszakot, már igazából valódi jelentéssel nem bír számomra, kiölte belőlem ez a taszító folyamatos fogyasztási kényszer, amiben a társadalom levitál. Magát az ünnepet viszont szeretem. Szeretek a konyhában tüsténkedni, és szeretem a fényeket. Sokkal meghittebben érzem magam a szobámban is ilyenkor. Szeretek adni. De komolyan. A kapni részről már leszoktam, Megvan mindenem, meg amúgy mindennek örülök, már az meglep, hogy van aki gondol rám, és vannak ilyen csuda csudálatos emberek, mint a családom és a barátaim, még ha nem is mindig találják el az ízlésem (főleg a hímneműek) akkor is tudom, hogy legalább szeretettel adják. Szóval lekerültek a fények, eldobozolódtak a díszek. Kicsit sajnálom is, meg nem is. A fények hiányoznak. Rájöttem, nem bírok sötétben aludni, egyszerűen fojtogató érzés, ha vak sötét van. Nem, nem a félelem miatt, nem félek a mumustól a szekrényben, nagylány vagyok már és tudom, hogy minden szörny emberi lény, tőlük jobban kell félni, mint attól ami a fejedben van. 

Andrásnál jöttem rá, hogy nem bírok sötétben aludni. Nem először aludtam nála, de először a nappaliban aludtunk el. Azzal nem volt semmi baj, azt leszámítva, hogy mocsok másnaposan ébredtem, De másodszor már a hálószobában aludtunk. Borzasztóan éreztem magam abban a szobában. Persze ezt neki nem mondtam, de az elég beszédes volt, hogy kimentem aludni inkább a nappaliba. Szerencsére nem vette magára. Szeretem benne, hogy érettebb érzelmileg, mint a korosztálya, azt már kevésbé, hogy rólam is így vélekedik. Én igen is kiborulok ha nem keres konstans és kimaradnak napok a kommunikációban, még akkor is ha utána egész napokat együtt töltünk. Engem megöl, ha nem kommunikálhatok folyamatosan. Aha, persze, aztán ott a másik véglet, amikor képes vagyok egész nap nem megszólalni, nem felvenni a telefont senkinek és olvasni. Ilyen szempontból nem is várom, hogy valaki valaha meg fog engem érteni.

Ezért kezdtem újra blogolni. Nem, nem azért, mert teszek egy próbát arra, hogy valaki megértse, sokkal inkább a közléskényszerem miatt. Muszáj írnom, muszáj beszélnem, és néha jobban tetszik, amikor csak így, a semmibe, a világhálóba lőhetem ki a gondolatokat. Miért pont ma kezdtem el? Mi sem egyszerűbb. Nem tettem újévi fogadalmakat, mert hát minek. Ismerem már magam, úgyse tartom be őket, persze itt van a konstans lefogyok és girlpower, találok magam mellé valami félig normális hímet (többé-kevésbé in progress). Most olyan tervek vannak, hogy megtanulok olaszul legalább egy kicsit, imádom a nyelvet, azt veszem észre, hogy amikor véletlen olasz nyelvű videóra kattintok, megértem amit mondanak, nagyjából, és örülök a fejemnek. Vettem könyvet, online kurzust, már csak a kis kobakom hiányzik az egyenletből. Mi van még... ja igen a fogyás, erről úgyis folyamatosan egyfolytában szünet nélkül írni fogok, úgyhogy most nem. Illetve, hogy befejezek dolgokat. Az egyik ilyen a festményem volt. Még önismeret órán rajzolgattunk mandalákat, aztán hazajöttem és úgy voltam vele, hogy van festékem meg vásznam, alkotok hát valamit. Alapvetően nem szeretek festeni, mert nem tudok, de próbálkozom. Rajzolni jobban szeretek bár nem tudok sokkal jobban, de a festés mindig felbosszant. Nem szárad elég gyorsan nem úgy néz ki ahogy elképzeltem, korántsem úgy néz ki, ahogy annak kéne stb. De akkor elkezdtem, és azóta sínylődik szerencsétlen vászon jobbra-balra. Úgy döntöttem, idén befejezem. Keservesen de sikerült, nem csak kifestenem kellett, hanem még hozzágondolni ezt meg azt, de most nagyon örülök magamnak, hogy készen van. 

Itt még csak sketch volt: 

(Szorri, poor minőség, instagramrol mentettem le)

Itt pedig már elkészülten:

Nem is emlékeztem már, hogy a vázlatos szakaszban más volt alulra tervezve, mint a fa. Nem is értem hogy tervezhettem oda mást egy fánál, annyira adta magát. Tudom, hogy technikailag egy mínusz kettőt érdemel, Semmi extra, tompika kiszinezte színes festékekkel, ennyi. Apám is elmondta hogy "very very primitív" a művem. Mondjuk ahhoz már hozzászoktam, hogy kb ennyire támogattak anno is abban, amikor festettem vagy rajzoltam. Minden esetre nekem nagyon tetszik, főleg azért mert ez én vagyok, a lelki világom egy vászonra fröccsenve. Meg hát azért is, mert az első challenget kipipálhatom a képzeletbeli listámon, a többi nyilván nehezebb lesz, de nem bánom, hiszen

 "Az ezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik"

Na de elég ennyi bölcsesség mára. Adri barátnőm azt írta a festményről hogy " alapvetően élénk színeket használsz, de így is sötétek. Nekem szomorú mégsem tudom levenni róla a szemem. Mintha amit leestettél volna azt mélyen átérezném". 

Valóban szomorú lenne? Ilyen volnék? Alapvetően depresszív alkat vagyok, még ha külvilág mindig azt a részem látja is, ami vidám és hangos és nevet. Valóban élénk színeket használtam, és nem világosakat. Na erről majd kifaggatom a hajdani tanárnőmet, ő elemezte ki anno az órán rajzoltakat is, ami olyan mellbevágóan igaz volt, hogy kis híján elsírtam magam.

Legyen elég ennyi mára, holnap egy filmmel tervezek jönni, amennyiben megtalálom valahol online.