11/365 Diet hell

Nem emlékszem olyan pillanatra az életemben, amikor ha valaki rám nézett, előbb-utóbb ne került volna témába a testsúlyom. Szerencsére már nem csak negatív aspektusban, de ez végigkísérte az életem. 13-4 éves lehettem, amikor először magamtól kezdtem diétázni, a szüleim sosem voltak következetesek, sem a nevelésemben, meg hát amúgy sem, szóval először magamtól léptem a tettek mezejére, és mindent de tényleg mindent kipróbáltam már csekély korom ellenére, amit kitaláltak és diéta címen kiontott magából a média. Kezdve a módszerektől a fogyitablettákon át a gépekig. Kellett pár év, és kellő mennyiségű kudarc ahhoz, hogy rájöjjek mi az ami tényleg működik és mi az, ami csupán parasztvakítás, de most nem is erről szeretnék írni.




Ezer meg egy oldalon el lehet olvasni hogyan lehet valóban eredményesen életmódot váltani, én most nem fogom. Arról szeretnék írni, amit sokan éreztek már, és úgy gondolják ,egyedül vannak vele. Ez egy démon. A kiinduló pont az, hogy vagy valamilyen. Kedves, okos, kreatív, jólelkű, énekes, akármi. Ez a valamilyenség azonban nem jut át egy gáton, mert félsz megmutatni. Mi lenne ez a gát? Igen a kövérség. A túlsúly, a zsírréteg, olyan akár egy kerítés. Elszigetel a külvilágtól. Fizikailag ott vagy és létezel benne, azonban nem mersz megnyilvánulni, mert attól félsz, hogy akkor mindjárt középpontba kerülsz és célponttá válsz. Pont ilyen az is, amikor olyan teljesen átlagos dolgot kell csinálnod, amit naponta más emberek ezrei megtesznek, téged mégis szorongással tölt el. Ilyen az, amikor a tesiöltözőben át kell öltözni, amikor a próbafülkébe viszel egy fürdőruhát, kaját vásárolsz egy supermarketben és még sorolhatnám. Ilyenkor mindig azon pörög az agyad, hogy úr isten, mindenki engem néz, és arra gondol, nézd a kövér lányt/fiút mit csinál, nézd meg hogy néz ki. Nem hazudok, ezek meg is történnek.Talán a pénztáros eltekint attól, hogy belegondoljon abba miért is veszel 1 tábla csokit és egyedül eszed-e meg (igen), de biztos hogy  vannak azok a rosszindulatú teremtmények, akik megnéznek az öltözőben, és később megjegyzéseket tesznek a túlsúlyodra. Honnan tudom? Mert te magad is megjegyzéseket teszel más kinézetére, vagy öltözködésére, szóval ne gondold, hogy akkor mindenki más meg olyan fene empatikus, mert nem azok. És igazság szerint nem is kell annak lenniük. Ilyenek vagyunk, főleg, mi nők.

Mindenkinél eljön az a pont, amikor már nem tud együtt élni az elszigeteltséggel a tükörképétől pedig egyenesen okádik. Annával beszéltük a minap, hogy a kövérség a legtöbb esetben mellékhatás. A boldogtalanság mellékhatása. Szomorúan mosolygok sokszor a párkapcsolatban "elkényelmesedett" lányok és fiúk ekszkúzióin. Mindig szomorúan konstatálom, hogy boldognak gondolják magukat, holott a csendeket és szüneteket evéssel töltik ki. Az olyan párok, ahol az egyik vagy mindkét fél kilók halmazát szedi magára, nem boldog párok. Most ez így talán nagyon általánosító és negatív, főleg ha bárki aki olvassa magára ismer, de akkor mondok egy egyszerű tesztet. Csinálj olyan programot a pároddal, ahol a programban nincs közös evés, sem alkohol ivás, nem fekvéssel töltött filmezés vagy szex. Ezzel a pár programmal elmondtam a párkapcsolatban élők együtt töltött idejének 90 százalékát. Nyilván korunk betegsége, de keveset beszélgetünk, keveset figyelünk a másikra, és szinte egyáltalán nem csinálunk építő jellegű programokat (ha csak a cél nem a saját testsúlyunk építése) pedig ezek nagyon fontosak ahhoz, hogy mondjuk fél éven belül ne tíz kilóval nehezebben sírjunk a párnánkba, mert az egyik fél megelégelte a kapcsolatnak nevezett vegetálást, és inkább lépett. És ez még a jobbik eset, a rosszabbikban egyik fél sem lép és elvesznek hosszú hosszú éveket egymás életéből. Na, de nem akartam erre kiélezni az egészet. Az elhízás az mellékhatás, mégpedig annak a mellékhatása, hogy pótolni akarunk valamit. Barátokat, társat, szeretetet, elismerést, kinek mit. És mivel pótoljuk? Addikcióval. Butaság lenne azt hinni, hogy az elhízás nem egy addikció eredménye. A zabálás ugyan olyan addikció, mint a dohányzás, alkohol vagy drogozás. Nem olyan látványos a leépülés (illetve pont de) és nem öl meg annyira hamar, de ugyan olyan káros. Következésképp, ha arra az álláspontra jutunk, hogy elég ebből, akkor megkezdődik az elvonókúra.

A diéta baszott nehéz. Let's face it. Bolond, aki azt hiszi, hogy a diéta azért nehéz, mert nem verhet be napi 3 zacskó chipset, vagy nem ihatja meg a sörét. A diéta pont olyan, mint egy drogelvonó. Lassan ürül ki a méreg a szervezetedből, ami nehezen viseli a változást. A tested különböző mellékhatásokat produkál, mint a fejfájás, kedv ingadozás, hisztirohamok, életkedv lecsökkenése, és még ezek nem a legrosszabbak. Ahogy diétázni kezdesz, és már tartod egy ideje, pucolódik le rólad a téged körülvevő puha réteg, ami abban az illúzióban tartott, hogy "szép vagy így, fogadd el magad, jó neked ez az állapot". Elkezded magad reálisan látni, talán életedben először. Minden egyes hiányosságot, amit addig puha nemtörődömségbe göngyöltél észre veszel. Mérlegeled magad, az életed, és rájössz, hogy egy közepesen meleg fos, amiben eddig ringatóztál. Máshogy látod magad a tükörben. Reálisan. Amíg a hazugságban élő éned elhitette magaddal, hogy nem olyan vészes ahogy kinézel, a kiábrándult reális éned a valóságot mutatja majd, amitől elszörnyedsz, és ez x kiló leadása után következik be, szóval hogy nézhettél ki azelőtt. A fogyás kiengedi belőled a szörnyet. Már nem leszel olyan empatikus minden hülyével, már nem nyeled be minden hülye szokását a környezetedben élőknek, és ez nem azért van, mert átváltoztál egy hárpiává, hanem mert kezd benned éledezni valami, amit talán úgy hívnak, önbecsülés. Érdekes, amikor kövérebb voltam, simán végig ültem a szarabbnál szarabb randikat, sosem én szakítottam és mindig megkaptam a "kedves lány vagy, de..." kezdetű mondatokat. Aztán mostanra, ha nem is állt helyre az önbecsülésem mert hát mitől állt volna, egyáltalán nem vagyok hajlandó megelégedni minden szarral, csak mert azt hiszem, én ezt érdelem.

Amikor már tisztábban látsz mindent, a kapcsolataid sem úszhatják meg ezt az ébredést. Ekkor fogsz rájönni, hogy a kapcsolat amiben élsz egy rakás szar, a barátaid többsége egy számító dög, és csak akkor kellesz nekik, ha kell valaki akivel inni akarnak, vagy elmenni bulizni. Amit fentebb írtam, a kapcsolatos teszt a barátságokra is érvényes. A saját magad felépülése egy rombolással kezdődik. Sokan elfordulnak tőled, és sokszor megkapod azt, hogy "mióta lefogytál megváltoztál" vagy "nem tesz jót neked ez a diéta, régebben olyan vidám voltál, most meg..." Igen, most meg az van, hogy tudod régen sem voltál boldog, life is hard. Attól, hogy te elkezded az igazi arcod mutatni, mások igazi arcát is meglátod majd. A mindig mosolygó kolléganő most féltékenyen méreget, A srác, aki eddig azt sem tudta, hogy a világon vagy, hirtelen elkezd "önmagadért szeretni". Ez egy olyan folyamat, amin mindenki átesik, kivétel nélkül, és csak azok érthetik meg, akik átestek ezen, akiknek van stria a hasukon, narancsbőr a seggükön, akik tudják milyen az, amikor az XXL is kicsi. Az, hogy elérsz valamit hogy bizonyítasz magadnak, tartást ad majd. Nem állsz már szóba minden lúzerrel, és nem húzol a hátadon harminc érdekbarátot, majd csak max kettőt hármat, akik akkor is melletted voltak, amikor palackos ásványvízzel és korgó gyomorral ültél be velük moziba.

Ahogy elhagyod a kaját mint élményforrást elkezd ingerszegénnyé válni a környezet. Rájössz elég szürkék a hétköznapok így, hogy még be sem zabálhatsz a nap végén. Ilyenkor sokan letargiába esnek, de ez nem a megfelelő válasz. Elárulom azelőtt is szürke és egyhang volt az életed, csak elfedted sok zsírral és szénhidráttal. Élményeket kell keresni. Igazi élményeket, amit egy jó könyv, egy kiadós dugás (olyan, ahol nem kell takargatni magad, hanem átadod magad az élvezetnek mert nem félsz mit gondol a másik a testedről) egy esti séta a rakparton, vagy egy olyan buli adhat, ahol nem azért nyomulnak rád tízen, mert már a lámpaoszlopra is rágerjednének annyit ittak, hanem mert valóban jól nézel ki. Ez eléggé eltér a jelenlegi életmódodtól igaz?

Sosem késő változtatni