24/365 - Out of addiction

Minden, amit csinálsz, vagy éppen nem csinálsz, az kihat a jövődre. Ha notóriusan beleszarsz a tanulásba nyilván nem kell meglepődni rajta, ha először nem osztanak tele ötösökkel, később pedig akkor is pironkodva kell úgy tenned, mintha nem figyelnél, amikor egy alapműveltséghez hozzátartozó kérdést tesznek fel. Ha életedben soha fel se emelted a segged a kanapéról, akkor nem meglepő, ha busz után futásba is beledöglesz. Ha egy életen át úgy ettél mint egy hedonista varacskos disznó, az pedig maga után hozza, hogy nem kevés háj csüng rajtad jelenleg is éppen. (Kivéve ha valami bomba genetikával vagy megáldva, de lássuk be ez azért ritka, bármennyire is szomorú.)  Nincs levegőtől is hízó ember, nincs normál étrenden elfolyósodott sem, ezek csak kifogások és bújtatók, amik mögött egy jó ideig elférünk, egy idő után pedig kilógunk itt-ott. Vastag csontozat sincsen. Vannak, akik nehezebben bontják le a tápanyagokat, és vannak, akik vércukra rosszabbul reagál a szénhidrátra, igen ezek létező dolgok. Viszont, ha tisztában vagyunk a gyengeségeinkkel, kifejezetten primitív dolog még rá is játszani. Mondhatnám, a mai kor betegsége. Nem akarok senkit degradálni, hiszen magam is az elmúlt fél évben felszedett kilóimtól próbálok megválni, mielőtt megválok a maradék 20tól is. 

Lyukasak vagyunk. Rengeteg valóságos dolog hiányzik, rengeteg beszélgetés, érintés és kontaktus, amit sajnos a social média nem pótol. Ezért mit teszünk? Vásárolunk. Ruhákat, amik nem kellenek, gépeket amiket nem használunk, és ételt, ami nem hasznos számunkra. Mind-mind árcímkés boldogság.  Szerencsére egy csomó dolog megvásárlása nem látszik meg rajtunk, maximum elrejtjük, vagy fennkölten hangoztatjuk, mennyire hasznos, mert szégyelljük bevallani, hogy kibasztunk rá pár tíz vagy százezret , és bár lehet, egy hasznos tárgy tulajdonosai vagyunk, de boldoggá nem tesznek. Ez még a kisebb a probléma. A nagyobb az instant boldogságé.

Érdekes módon különbséget teszünk drogfogyasztók között, és azok között, akik este 11kor bevernek egy családi pizzát vagy egy doboz jégkrémet, miközben szerelmes filmeken bőgnek. Teljesen alap, hogy ha a főnök lealázott, vagy a barátod megcsalt, akkor rohansz a legközelebbi kisközértbe, és az egész édességpolcot túrod be a kosaradba. Nem. Nincs különbség. A drog rossz, és akik fogyasztják, nyilvánvalóan valamit pótolni szeretnének, azt az érzelmi szintet szeretnék elérni, amit évek óta nem sikerült önerőből. Ezek az emberek minél tovább függenek a drogtól, annál inkább beszűkülnek, a tudatuk már csak a fogyasztás körül tud forogni, és már semmi más nem teszi őket nem hogy boldoggá, de feldobottá sem. Mindig akarnak, többet és még többet, többször, sokszor.  Végtelenül szánalmas véglényekké degradálódnak, a társadalom kiveti őket, mindenki sajnálattal nézi azt a levitálást, amit életnek neveznek. Nos, kérdem én mi a különbség ezek között az emberek közt, és azok közt, akik egy órát nem bírnak ki zabálás nélkül, zárás előtt lerohannak a Mcdonaldsba, vagy ha már nem sikerül őket nyitva érni, felütik a Foodpandát. Egyre inkább torzul a külsejük és az önértékelésük, ők a tükörben nem egy eligénytelenedett kövér embert látnak, ahogy a drogos sem azt a szarkupacot látja vissza, hanem a teljesen normális önmagukat, akivel nincsen semmi baj. Mert az nem betegség, ha egymagad kanállal megeszel egy üveg nutellát, az nem függőség, ha sírva fetrengsz a földön egy csomag chipszre gondolva, az nem elitélendő, amikor a 30 dekás Milkát egyedül vágod be. De igen, az. Függőség és betegség. És, ha nem hiszed, gondolj bele abba, hogy amikor egy átlag napodon, amikor se jó se rossz kedved nem volt, megkínáltak chipssel, vettél belőle pár szemet, megetted elég volt. És gondolj arra, amikor a kövérséged fogságában, már nem egy, de nem is kettő, inkább három csomag chipset dobsz be a kosaradba, mert nem arra gondolsz milyen finom, hanem hogy 10 dkg kurva hamar elfogy, úgy is egyszer élünk, holnaptól fogyó, legyen inkább több.  Egy idő után már nem az íz számít, vagy a fogyasztással egybekötött eufória, hanem a mennyiség. Több kell , még több, nagyobb méret, finomabb, nem elég a kicsi, kel l a Supersize, majd a futógépet hatosra állítom, persze holnap, mert akkor kezdődik a diéta.

A holnapok soha nem jönnek el, és amit tegnap megettél az holnap fog meglátszani rajtad, lehet a mának élni, és lehet úgy gondolni, ez így van jól. Leélheted boldogtalanságban is az életed, vagy lehet másként. Gondolhatod azt, hogy te hedonista vagy, aki szeret enni, és ezt abban éled ki, hogy a legszarabb minőségű moslékból megeszel egyből 3 adagot, vagy szembenézhetsz a hatalmas hiányosságaiddal, és belenézhetsz a tükörbe. Igen, ez vagyok én. Ekkora ruhát hordok, ami baszott nagy, ilyen háj csüng a karomon, ami pedig gusztustalan, de ez vagyok én. És más leszek. Nem holnaptól. Mától. Diétát nem kell holnap elkezdeni, de a gondolkodáson lehet változtatni, még ma. Szerezz igazi élményeket, érintkezz igazi emberekkel legyél valóságos. Lehet pár kevesebb követőd lesz, ha nem posztolsz trendi kajákat instagramra, és lehet kevesebb like fog jönni az edzős képekre, mint arra, amikor szigorúan mell szemszögből lefotózod magad kipakolt mellekkel, mert kövér vagy, evidens, hogy nagy a melled, csak a csomaghoz jár még egy hatalmas narancsbőrös fenék, sonka combok tele striákkal, és egy zsíros bőr, amit alig tudsz kordában tartani. Mert ez a valóság. Aztán nem kell csodálkozni, ha az utcán nem ismernek fel a képeid alapján, mert az nem te vagy.

Ezt a levelet első sorban magamnak címeztem. Mert ez a valóság, ez vagyok én. Kövér vagyok. Nem duci, duckó, husi, kerekded, és egyik ilyen becézés mögé sem szeretnék bújni. Voltam sokkal kövérebb, de még mindig ez a helyzet. És nem vagyok boldog sem. A külvilág mindig valami stabilat lát, valami erőset, és vidámat, de belül nem ez van. De próbálkozom. Minden-egyes-nap, hogy egy holnap, amikor felkelek, azt lássam, hogy az a rengeteg tegnap, amikor nem hagytam ki az edzést, nemet mondtam a bulira és nem ettem a bolognaiból, amit ráadásul én főztem, mind megérte.